Tagadás
Van, vagy inkább talán volt olyan nyelv, amelyben nem létezik tagadás. Egyszerűen azért, mert csak arról beszélnek, ami van, és arról nem, ami nincs. Ebben a nyelvben múlt és jövő idő sem létezik, csak a jelen… De elsőnek beszéljünk csak a tagadásról…
Nyelvtanárként ez nekem egy nagyon érdekes téma. Ugye amikor igeidőket tanulunk, akkor három formát tanulunk meg: állítást, tagadást és kérdést. Ez sokszor szórendváltozással jár az angolban és némi ragozással. De ez annyira alap, hogy soha el nem gondolkodtam azon, hogy lehetséges lenne olyan helyzet, amikor nincs tagadás, egyszerűen hiányzik a nyelvből. Erre sem a magyarban, sem pedig az általam eddig megismert nyelvekben nem láttam példát…
Pedig ha belegondolok nagyon logikus… hogy ne írjuk le vagy ne beszéljünk olyasmiről, ami nincs vagy ami hiányzik. Mert ez eleve ad egy negatív érzést és viszi lefelé az energiát…
A telepatikus kommunikációban is hasonló a helyzet: ott ugyanis nem lehet hazudni, mert olyat állítani, ami nincs, az lehetetlen, hisz csak arról van értelme üzenni bármit is, ami van. Viszont, ha még tovább gondoljuk a dolgot, az is van vagyis létezik, amit tagadólag nevezünk meg, épp csak arról beszélünk, hogy az nekünk épp nincs, vagy azt épp nem csináljuk, attól függően, hogy épp mi az, amit tagadni akarunk. Ugyanígy nem lehet múltbéli és jövőbéli dolgot üzenni, mert az épp nem él. Csak a jelen. Van egy ausztrál bennszülött törzs, akiknél az új vadászterületet felfedező kiküldött tag telepatikus úton üzeni meg a térbeli koordinátákat és az állatok számát a törzs többi tagjának…
No és akkor vissza a mostani életünkhöz… Kicsit elméláztam azon, hogy vajon milyen lenne az élet tagadás, tagadószó nélkül. Ha csak arról beszélnénk, ami van, csakis arról. Csak arra gondolnánk, azt ragoznánk, ami létezik. Nem lenne fontos a múlt, a jövő sem különösebben, mert az folyamatosan alakulna abból a jelenből, ami van. Kevesebb lenne a hazugság, a sóvárgás, a rágódás, a sértettség, a düh… és még sok minden más. Kevesebbet beszélnénk és sokkal többet cselekednénk. Nem tartogatnánk évekig a sérelmeinket és nem félnénk a jövő bizonytalanságaitól…. Úgy látom a macskám már így él, mindig is így élt. Azért jó lenne ilyen gondtalannak lenni… Bár, akkor elég sok mindenről le kellene mondani. De talán boldogabbak és elégedettebbek lehetnénk.
(A kép Fonyódon készült, milyen fenyő is volt ez Lejla?)