Szabad a vélemény?

Most, hogy szabad a véleménynyilvánítás és bárki bármit mondhat vagy írhat, ez hatalmas méretű tiszteletlenségre is felbátorít nagyon nagyon sok embert mind a magánéletben, mind a nyilvánosság felé. Sokan használják a nyilvánosságot nyomásgyakorlásra és mint olyan, félelemkeltésre is. Persze van némi haszna is annak, ha sokan hallanak valamiről vagy látnak valamit, mert az van, hogy akár életet menthet. De én itt nem ezt szeretném szóvá tenni, hanem azt a durvaságot és folyamatos határátlépést, ami már sértő lehet sokak számára.

Számtalanszor láttam egy-egy gyászhír megjelenésekor, hogy bizonyos körökben, csoportokban elkezdik elemezgetni, cincálgatni annak az embernek az életét és halálának a módját, mindenféle találgatásokba bocsátkozva, sokszor úgy, hogy valójában semmit sem tudnak a személyről és a körülményekről. Gyakran még a közvetlen hozzátartozó vagy az orvosok sem ismernek minden részletet, de a „nézőközönségben” van egy-két okoska, akinél felszabadul a tudásmorzsa és nem fél kinyilvánítani sem azt.

Aztán ott van az, amikor beszélgetünk valakivel, vagy kiírunk valamit, amit épp érzünk és a másik, pusztán jószándékból, segíteni akarás jogcímen rögtön ellát mindenféle jótanáccsal, szintén jól kianalizálva a helyzetet, anélkül, hogy erre külön megkértük volna. Ő már attól, hogy neki elmondtak egy helyzetet vagy problémát, feljogosítva érzi magát, hogy megoldásokat nyújtson, pedig a másiknak a legtöbbször csak arra van szüksége, hogy meghallgassák, hogy elmondhassa valakinek vagy hogy kiírhassa magából, ez nem jelenti azt, hogy a másiktól megoldást kér. Ha pedig mégis azért mondja el, mert tényleg ettől vár megoldást, akkor azt valószínűleg rendesen ki is fejezi, mint például mond vagy ír olyan mondatokat, hogy: nem tudom mit tegyek… te mit gondolsz erről? Te hogy oldanád meg ezt a helyzetet?… Ilyesmik.

A bizonytalanság, a tanácstalanság nem a gyengeség jele. Ezt is sokan félreértik. Azért, mert én kikérem mások véleményét, ha kikérem és meghallgatom azt, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem tudom mit tegyek. Szíve mélyén mindenki nagyon is tudja mi a helyzet, csak még lehet, hogy gyűjti az erőt, az információt, az együttérzést másoktól, hogy meg tudja tenni, amit valójában szeretne. És még akkor is gyakran van, hogy nem úgy dönt, ahogy az jó lenne, mert mások szempontjait vagy a nyilvánosság felé vetített képét akarja védeni és azt teszi, amit kifelé jobban mutat, ami jobban komformizál a többség álláspontjával.

Én úgy látom nagyon elszabadult a véleménynyilvánítás, főleg, ha az névtelenségbe (nem a saját nevünkön) vagy arctalanságba (profilkép nélkül) van burkolva.

Éppen ezért itt fel szeretném hívni a figyelmet pár szabályra, amelyeket ha betartunk, máris jobb érzéseket hagyunk a másikban, meg tud nyilvánulni a szeretet, az őszinteség, amúgy ezt hívják erőszakmentes kommunikációnak:

1. Halottról jót vagy semmit. A hozzátartozóknak együttérzést kifejező szavakat illik mondani, semmi többet.

2. Hallgassuk meg a másikat, várjuk meg míg befejezi a mondandóját. Ne vágjunk bele a szavába, ha pedig mégis sikerül, akkor kérjünk elnézést érte és állítsuk le önmagunkat.

Ha olyan személlyel beszélgetünk, aki vég nélkül beszél, és csak a figyelmünket akarja, de a mi véleményünk, rálátásunk nem számít neki, ott udvariasságból meghallgathatjuk, de szabjunk időhatárt már az elején, vagy akár menet közben.

Hosszútávon az ilyen embert érdemes leépíteni az életünkből (még akkor is, ha rokon), mert ez már az „energiavámpír” kategória, csak viszi az energiát, nincs kölcsönösség.

3. Ha látjuk, hogy megbántottuk a másikat, akkor kérjünk elnézést érte, akár szóban, akár írásban történt a kommunikáció. Ne támadjunk és ne akarjuk győzködni. Fejtsük ki, hogy mi nem bántani akartunk, hanem pusztán más a véleményünk, de a kettő megférhet egymással, egyenrangú, egyik sem jobb vagy rosszabb. Fogadjuk el, hogy egy másik ember életével kapcsolatban nem mi tudjuk a tutit. Nekünk max. véleményünk lehet, de nem tudhatjuk.

4. Kérés nélkül ne osztogassunk tanácsot. Ha mégis el szeretnénk mondani a saját nézőpontunkat, akkor kérjünk előtte engedélyt vagy győződjünk meg arról, hogy a másik is kíváncsi erre: „Elmondhatom a véleményem?” vagy „Kíváncsi vagy én hogyan látom ezt?”

Minden embernek van egy saját külön kis világa, a saját gondolataival, azokkal, ami neki igaz. Mi, kívülről, nem mindig fogunk, sőt, nagyon gyakran, nem fogunk vele egyetérteni, de ha egy szeretetteljes és tiszteletteljes viselkedésre törekszünk, akkor meghallgatjuk őt, elfogadjuk, hogy ő úgy gondolja, és ha engedi, akkor mi is elmondjuk a saját gondolatainkat.

Egy másik szabály még, ez főleg gyerekekre igaz, hogy addig ne beszéljünk hozzájuk, amíg nem figyelnek ránk. Először a figyelem-kontaktust kell felvenni, az ő nyitottságát kell elnyerni felénk, hogy aztán „be is menjen” az, amit mondani szeretnénk. Ezért olyan nehéz csoportot tanítani például az én szakmámban… A figyelem egy folyton változó, mozgó dolog. A felnőtteknél is így van ez. Egy darabig figyelünk, 5-10 percig, aztán lazul a figyelem, esetleg el is vándorol… eszünkbe jut valami, máris nem tudunk figyelni arra, ami zajlik körülöttünk, aztán megint visszatérünk és tudunk figyelni egy darabig. Ezért van az, hogy nem minden marad meg egy órán elhangzottakból, vagy egy könyvből olvasottakból, vagy mindenkiben más marad meg egy közös eseményből.

Ha csak egy kicsit is odafigyelünk ezekre az egyszerű alapelvekre, máris egy jobb, szeretetteljesebb világot teremtünk… minden nap. Nem kell ehhez sem diploma, sem sok pénz… Csak egy kis figyelem, empátia és szeretet.

Kép: Boldogfalva – A kör felső részébe pedig beírhatjuk annak a településnek a nevét, ami Boldogfalvává vált. Pl. Nagyrév-Boldogfalva. Rajz: Tihanyi Nimród István