Láthatatlan erő
Nagyon sokat fotózom a természetet. Majdnem minden posztom arról a szépségről, tökéletességről és bámulatosságról szól, amit ilyenkor érzek. Amikor a körülöttem létező sokszor érintetlen, magától, emberkéz érintése nélkül létrejövő csodákat fotózom újból és újból, akkor a szépségen kívül egyúttal azt a láthatatlan erőt is bemutatom, ami ezeket létrehozta. Mert ott van minden képen, minden természeti képben ez a létrehozó erő… amit meg sem lehet nevezni, mert minden szó kevés ahhoz, hogy kifejezzük…
Ez az erő hozott létre mindent, benne minket is: az embert. Ez az erő ott van a formákban és ott van a formák közötti térben is. A hangban, a zajban és a hangok közötti üres térben, a csendben is. Mindent áthat, mindent magában foglal, mindent megtart, hogy ne essen szét. Ez egyfajta Élet-erő, mely azt is biztosítja, hogy a testünk minden atomja tudja helyét, s a helyén maradjon, hogy ne hulljon alkotó elemeire…
Amikor viszont eljön az idő, és elillan az az Élet-erő, ami eddig összetartott, azonnal beindulnak a lebontó folyamatok. Minden önjáró, minden működik magától, emberi akaraterő nélkül, ahogy a baba növekszik az édesanyja méhében.
Látnunk kell és jó tudnunk róla, hogy minden egy bizonyos isteni rend szerint zajlik… Akkor is, ha belenyúlunk a folyamatokba, attól az még megy tovább, a maga útján, az isteni rend szerint.. A kisbaba is fejlődik tovább miután megszületik. Sőt, a megszületés is egy magától működő folyamat. Nem az orvos indítja el (jó esetben), hanem a baba. A mama pedig befolyásolhatja. Sürgetheti vagy visszatarthatja. A baba a kitudjamiáltal bekódolt genetikai program szerint éri el a fejlődés különböző fázisait, akkor is, ha semmiféle külső befolyás nem éri. Fut a program.
Az én életem most úgy van kialakítva, a munkáim úgy vannak csoportosítva, hogy sokkal több időm és terem van a természetben lenni, belemerülni, esetenként a természetet fotózni. Teljesen lenyűgöz és alázatra tanít (a szó nemes értelmében) ez a folyamat. Ez a természetes önmegújító, megtartó, örökké zajló folyamat. A fotózás pedig arra jó, hogy mások figyelmét is ebbe az irányba fordítsam, hogy alkalmat adjak a bosszankodásból, az elégedetlenségből, az örömtelenségből való kiemelkedésre.
Persze azt is megértem, hogy néha ki kell engedni a gőzt. Néha jól esik egyet panaszkodni, én is szoktam. De óriási szükség van a visszatöltekezésre is, amit rendszeresen kihagyunk az életünkból akkor, ha állandóan rohanunk, mindig elfoglaljuk magunkat töméntelen teendővel és nem hagyunk teret, szünetet a valódi életre.
Érdemes néha-néha leülni magunkkal és megkérdezni magunkat, hogy vajon ez az élet, amit most élünk a hétköznapjainkban, amire vágyunk? Ezt szeretnénk, hogy mások irányítsák az érzelmeinket, határozzák meg a jóllétünket, biztosítsák a boldogságunkat? Vajon mit tudunk mi magunk megadni saját magunknak? És mit adunk valójában?
Nos, az ilyen helyeken, amiket gyakran fotózok, alkalmunk nyílik kicsit kikapcsolni a hétköznapi taposómalomból, betöltekezni nyugalom-energiával, hirtelen eltűnnek a gondok… Amint kicsit megnyugszik a lelkünk, kicserélődik a tüdőnkben a levegő, máris megújultunk és sokkal több erővel, lelkesedéssel foghatunk hozzá a még előttünk álló feladatoknak.
Sokszor a tér teremtése, a tér beillesztése az életünkbe hoz új megoldásokat a nyugalmon és kiegyensúlyozottságon kívül.
Menjetek ki ti is gyakran egy-egy szép természeti helyre és engedjétek a természet erőinek, hogy megtisztítsa testeteket, elméteket az aggodalmaktól, bánattól, szomorúságtól, haragtól, tehetetlenségtől… És engedjétek, hogy helyette ez a láthatatlan rendező erő folyjon belétek és rendezze a diszharmónikus sorokat.
Megéri!