EGYENRANGÚSÁG

Sok emberrel találkoztam már, a szakmám (nyelvtanár) is az emberek közötti kommunikáción alapszik és van egyvalami, amire mindig felkapom a fejem. Ezt főleg „mesterek” vagy magukat mesternek mondó emberek közelében vettem észre, de előfordult hétköznapi szituációkban is… Nevezetesen az, ha valaki többnek gondolja magát a másiknál és ezt érzékelteti is a másikkal.

A kiegyensúlyozott kommunikáció alapfeltétele, hogy a másik fél ne érezze magát kevesebbnek, butábbnak vagy rosszabbnak, mint a beszélgető partnere. Mert akkor nem nyílik meg a beszélgetésre, vagy nem tud megnyílni. Persze az más helyzet, ha a beszélgetést uralni akaró félnek nem célja, hogy a másik is megnyilvánulhasson, csak hallgató közönséget keres, vagy nem is érdekli a másik fél…

Úgy gondolom érdemes törekedni az egyenrangúságra még akkor is, ha mindkét fél tudja, hogy tudásban eltérő a szint. Legyen szó szülő-gyerek, nő-férfi, idős-fiatal vagy mester-tanítvány kapcsolatról.

Egy mester, egy szülő, egy férfi vagy egy idős, de persze sorolhatnám a másik feleket is, akkor szeretetteljes, ha tud úgy kommunikálni vagy cselekedni vagy nem érezteti a másikkal azt, hogy ő jobban tudja, csak egészen egyszerűen hozzáadja a saját lényét is, a saját részét is a helyzethez.

Én azért szeretek a természetben lenni, mert ott érzem az egyenrangúságot: az erdőben, a vízparton, a Nap fényében vagy a csillagok alatt én is csak egy vagyok a létezők között, nem fontosabb vagy kevésbé fontos, mint a többi. A mezőn a fűszálak, az erdőben a fák, bokrok vagy madarak között egy sem tartja magát többnek vagy fontosabbnak a másiknál. Mind egyedi, mind sajátságos és mindnek van ott helye.

A természetben, főleg ha az háborítatlan, láthatóan nincs teletöltve emberi gondolatok megnyilvánulásaival, mindig egyenrangúak, önmagunk tudunk lenni, s legyen valaki bármilyen zárkózott vagy szőrös szívű valaki, az egyik legjobb hely a világon, ahol nyugodtan kinyílhat a szív anélkül, hogy érzelmi támadás érhetné.

Van egy másik hely vagy helyzet, ami szintén szívnyitogató, az pedig a frissen született ember vagy állat közelében lenni, látni a magot csírázni és a földből kikelni, megtapasztalni valami újnak a kezdetét, a születést. Így és ezáltal születünk mi is újjá, ahogy a természet is minden tavasszal. Az az ember, aki ügyes-bajos dolgaival annyira elfoglalt, hogy ezeket a pillanatokat nem veszi észre, nem éli át, nem érinti meg, annak biztos, hogy megérett az idő egy kis kikapcsolódásra.

A Napkelték is ilyen fényes pontok minden reggel.