Az élő szó

A tanítást mindig is élő szóban adták át a mesterek, azt sosem írták le. Akkor és abban a ritmusban, amikor és ahogy a tanítványnak arra szüksége volt. A megértése szintjén, a befogadóképessége függvényében. Éppen ezért a tanulás mindig is egy egyéni út volt.

Az, hogy most csoportokba vannak terelve az emberek, gyerekek és mindenkinek ugyanazt, ugyanabban a ritmusban, időben adják le, csak egy szükségmegoldás vagy ki tudja, lehet ez egy szándékos terelés is. Mindenesetre a legkevésbé hatékony. Mert a tanuló lelkiállapota, idegrendszere, befogadóképessége ugyanúgy percről percre, óráról órára változik, mint a tanítóé, és a tanító sem tudja, nem képes egy osztályon, csoporton belül differenciáltan tanítani ugyanazt az anyagot. Egyféleképpen tudja, ahogy arra ő képes… aztán az vagy átmegy a másiknak, vagy nem.

Hatékonyságában második helyen áll az olvasás általi tanulás. Ilyenkor a tanuló megállhat, elidőzhet afölött, amit meg akar érteni, elgondolkodhat, integrálhatja annak részleteit, és bármikor folytathatja az olvasást onnan, ahol befejezte. Olvashat lassan, olvashat gyorsan, ez a saját egyéni ritmusán, tempóján és megértési képességein múlik. Az olvasás alapján képzeletében megelevenedik a kép, amiről olvas, fejleszti a képzelőerőt. Ha papíron olvas, aláhúzhat benne fontos gondolatokat, odaírhatja a saját megjegyzéseit, megjelölheti valamilyen módon azt a részt, amelyik kiemelkedően fontos számára.

Harmadik lehet a hangoskönyv. Bár itt is meg lehet állítani és visszajátszani a felvételt ahányszor csak akarjuk, itt viszont, a felolvasás miatt, van egyfajta sebesség, ami vagy megfelel a hallgatónak vagy sem. Itt már jobban elsikkadhat a lényeg, mert ha meg is állnánk egy-egy mondatnál, máris jön a következő és elhalványodik az, ami amúgy kiabált volna. A felolvasó hangja és beszédstílusa szintén befolyásolja a befogadást… mert ha az számunkra nem kellemes, nem megnyugtató vagy van benne hiba, tévesztés, egy apró zaj, már az ki tudja zökkenteni a figyelő elmét és elterelheti másfelé. A képzelet itt is szépen beindul, mert nincs ott a vizuális inger.

Utolsó helyen áll a videó: a teljes képi és hanganyag. Bár inspirálhat és adhat nagy felismeréseket és még a leglimonádébb filmekben is jöhet egy olyan mondat vagy kép, ami mélyen elgondolkodtat bennünket, azonban tanításra, a tudás mély befogadására és pláne saját magunk kifejezésére nem ad lehetőséget. Hisz ott egy másik ember által elképzelt képi és hanganyag van ránk zúdítva, ami sem időt sem teret nem nagyon enged az önkifejezésre. Jó esetben egy-egy film vagy videó után elgondolkodhatunk rajta vagy esetleg megbeszélhetjük az ott látottakat egy bizalmasunkkal, barátunkkal vagy a párunkkal, de a legtöbbször egymás után több videót vagy több hírt, vagy több filmet is nézünk, megint az történik, hogy nem mélyülhet el a gondolat, nem jöhet felszínre az érzés, csak sodrás, sodródás van, a pillanatok gyors megélése…

Ezt a sorrendet most elsősorban a tanítás-tanulás viszonylatában állítottam fel. Természetesen én is nézek filmeket, videókat és szeretem is őket, mert sok szépséget láthatunk, de azt is látnunk kell és meg kell tudnunk különböztetni, hogy milyen a virtuális és milyen a biológiai alapú, vagyis élő valóság. És lehetőleg nem keverni össze a kettőt.

A mesterséges intelligencia elterjedésével bele vagyunk húzva egy olyan világba, ahol szebbet, jobbat, színesebbet láthatunk, közben az élő valóságunk pedig vagy degradálódk vagy egyre rosszabbá válik a szemünkben és menekülünk bele a felépített valóságba. Lehet persze ezt is, csak látni kell a különbségeket, milyen a fizikai világ, milyen a virtuális, milyen az álomvilág, és ezekben egyszerre vagyunk jelen, egy testtel, egy lélekkel.

Visszakanyarodva az élő szóra:

bennünk is él egy mester, aki folyamatosan beszél hozzánk, lehet ez az isteni részünk, ami amúgy mindenkinek van.

Érdemes felvenni vele a kapcsolatot, kérni a jótanácsát, hallgatni rá. Belső énünk, belső hangunk mindig segít, sosem hazudik és azonnal jelez, ha valami nem oké számunkra. Ránk van bízva hallgatunk-e rá, vagy inkább elhallgattatjuk, mert kifelé akarunk élni, megfelelni egyfajta képnek, amit magunkról mutatni szeretnénk, olyanná válni, amilyenek nem vagyunk, stb. A szemüvegessé válás egyik mélyen húzódó oka is ez. Aki egy üvegen vagy lencsén, vagy egy képernyőn keresztül látja a világot, az már egy módosított képet lát, nem a valódit.

A valódi kép csak belülről jöhet, sehonnan máshonnan.